Nem, nem. Nem Victor Hugo időtlen klasszikusáról írok. Inkább a mai magyar labdarúgásról. Csak a név találó. Tegnap olvastam az egyik elemző írását, amiben a szakértő megállapította, hogy az elmúlt 3 évben a hazai foci igenis fejlődött. Sőt, a legnagyobb változás az idei idényben történt, állítja emberünk. A színvonal tekintetében egyetértek. De beszéljünk arról, hogy vajon tartható-e ez a színvonal, és van-e lehetőség további fejlődésre a mostani körülmények között?

Válaszom egy egyértelmű negatív. Érveim? Ne legyen igazam, de úgy látom, a 2010-es tavaszi idényre a magyar hivatásos labdarúgás résztvevői, két csapat kivételével, soha nem látott nyomor es nincstelenség elé néznek anélkül, hogy akármilyen szép jövő ígérete megjelenne a horizonton. A két kivétel a Debrecen és a Videoton. Az előző sikeresen bejutott a Bajnokok Ligája csoportkörébe. Így rengeteg pénzhez jutott, és biztos vagyok benne, hogy hagyományosan jó menedzsmentje mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy évekig ne legyen anyagi problémájuk. A fehérváriaknak pedig erős tulajdonosi hátterük mellett új és tőkeerős szponzorok megjelenése jelenti a szükséges életerőt. De mi van a többi 14 klubbal?

Az elmúlt évek a magyar labdarúgás anyagi forrásainak tudatos vagy véletlen elzárásáról szóltak. Kormányzati támogatás, amely az elmúlt években amúgy sem volt bőkezű, gyakorlatilag megszűnt. Néha olvasok statisztikákat arról, hogy ennyi vagy annyi pénzt kap a sport. Nem mi. Nem a magyar labdarúgás elitje. Nem azok a klubok, melyeknek elméletileg ismét sikertörténetté kellene tenni, nemzeti üggyé emelni a futballt. Ne értsen senki félre. Tisztelem a vitorlásokat, a curlingeseket meg a vívókat is. De ugye azért mindenki látja, hogy a foci felemelkedése nélkül minden erőfeszítés hiábavaló egy komoly nemzeti sport stratégia irányába? Mert az embereket, a tömegeket a mai napig is a futball hozza igazán össze. Olvasunk arról, hogy az MLSZ pénzügyi dolgai rendezettek és az elmúlt évben a szövetség bevételei is nőttek. Minden bizonnyal így van. De ettől még a klubok, melyek hét hét után nevelik a szövetség által ingyen használt felnőtt és utánpótlás labdarúgókat egy forinttal sem gyarapodnak. Sőt! Az a sportpolitika, amely a szövetségeket és nem a klubokat tekinti elsőszámú partnereknek a klubok végső ellehetetlenítéséhez vezethet. Nem jobb a helyzet az önkormányzatoknál sem. Vannak vidéki önkormányzatok - sajnos kevesen -, akik még mindig szívügynek tekintik a focit. Debrecen, Diósgyőr ugrik be első gondolatra. A legtöbb helyen viszont nyűgként kezelik a legfontosabb nemzeti sportot. Budapest pedig egyenesen egy tragédia. Szégyellném leírni, mennyivel támogatják a különböző budapesti önkormányzatok az ottani csapatokat vagy akar az utánpótlást. A csapatok különféle adónemekben többet fizetnek be a kormányzati kasszába, mint amennyit támogatás címén kapnak. Hihetetlen? De igaz.

Amikor olvassuk, hogy egy klub eladja legjobb focistáját, hogy "a játékos nem eladó, de nem gördítünk akadályt távozása elé", hogy ilyen meg olyan átszervezés zajlik, hogy "fiatalítunk és elküldjük a drága játékosokat", nem mást, mint az érintett klubok kétségbeesett vészkiáltásait halljuk. Mert lehetetlen minőséget alkotni, amikor a klub képtelen az évi költségvetést biztosítani. Olvastuk, hogy sikerült megnövelni a televíziós jogokért kapott összeget. Azzal már nem foglalkoztunk, hogy mire is elég a kluboknak kiosztott összeg. Mert hogy még mindig csak töredékét kapjuk a hasonló bajnokságokban kiosztott összegeknek. De számomra a legfájdalmasabb pont az üzleti szféra teljesen közömbös és tudatosan negatív viselkedése a magyar futballal szemben. Lehetséges, hogy azoknak, akik itt csinálják pénzüket, akik itt alapozták meg a szerencséjüket ennyire mindegy, hogy hogyan érzi magát az emberek nagy része, hogy mit gondolnak magukról és az ország eredményeiről az emberek? Én is hallottam a múlt bűneiről. A tisztességtelen vezetőkről, a sporton élősködőkről, az elpazarlott pénzekről, az eladott lehetőségekről. De ez a múlt. A jelen a nyomorúság. Nem akarunk egy jobb jövőt?

A legközelebbi viszontlátásig maradok baráti üdvözlettel,

George F. Hemingway