A legek ura
2010-01-30 17:06:18

MAGYAROK NAGY PÁLYÁN (15.)

Amit ő elért, annál többet ember nem érhet el. Magyarországot angol rövidítéssel úgy jelölik, hogy HUN, sokhelyütt meg úgy azonosítják, hogy Puskás. Noha évtizedeken át külföldön élt, eggyé vált a nemzettel, ami -kivételes kvalitásain túl - a futball végtelen hatalmát is bizonyítja. Lehetett volna megannyi muzsikus vagy képzőművész a leghíresebb magyar (hazánk író- és költőfejedelmei ebből a szempontból eleve hátrányban voltak), mégis egy labdarúgó jutott el abba a magasságba, amelynél már nincs feljebb.

S igazából semmi más alapja nem létezik ennek, mint az, hogy meghódította a világot egy futballjátékos, aki azt művelt a bal lábával meg a labdával, amit csak akart, akár belsővel vagy külsővel játszotta meg, akár rüszttel küldte kapura a gömböt. Mert Puskás Ferenc szeretetre méltó egyéniség volt, de rendes ember sok van. Ám egyikük sem álmodhat arról, hogy úgy magába bolondítja a földkerekséget, ahogyan azt minden idők legnagyobb Öcsije tette.

És nem is csak csak szimplán: duplán.

Labdarúgóként ő volt a kétéltű ember.

Az első „élete” 1943-tól 1956-ig, a második 1958-tól 1966-ig tartott. Összesen több mint húszéves felnőtt pályafutás! Ideillő szó ez a pálya, hiszen Puskás valóban a pályára született. Tizenhat évesen már a Kispest egyben, tizennyolc esztendősen a nagyválogatottban játszott. Amikor az élvonalban feltűnt, a hajdani, szédítően gazdag magyar futballkultúra legendás alakjai azt mondogatták egymásnak: „Menjünk ki a KAC meccsére, mert van ott egy gyerek...” Még nem tudták, hogy „címer” lesz belőle, de már sejtették: Schlosser, Orth és a többi zseni utóda bukkant elő. Szimbolikus jelentőségű, hogy a válogatottban Zsengellér oldalán debütált. A center és a balösszekötő közti kapcsolat hűen tükrözte: a magyar futballban a második világháború után is a korábbi nagyszerű hagyományok szerint alakul minden, azaz hazánk a legkomolyabb tényezők egyike marad a világ labdarúgásában. Hogy mennyire így történt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Magyarország válogatottja az 1938-as vb-n is döntőt vívott, meg az 1954-esen is. A kettő között csak egy világbajnokság volt, de arra honfitársainkat nem nevezték...

Ám mi minden zajlott le 1954-ig!

Addigra Puskás négyszeres gólkirály lett - 1948-ban ötven dugóval -, s már nem félig vidéki kiscsapatban, hanem a világ akkori legjobb klubegyüttesében játszott, mivel a rezsim létrehozta (majd gondosan megerősítette) a Honvédot. Hogy micsoda gárda volt az, arra jellemző: a Bajnokcsapatok Európa Kupáját gyakorlatilag a Honvéd indította el. Amikor ugyanis a Wolverhampton (1954 decemberében) 3-2-re legyőzte a piros-fehér együttest, Stan Cullis, a Wanderers menedzsere kijelentette: „Ezzel a diadallal nyilvánvalóvá vált, hogy klubszinten mi vagyunk a kontinens legjobbjai.” Ám Gabriel Hanot, a L’Equipe című francia lap főszerkesztője sporttörténeti cikket írt arról, hogy ez a megállapítás csak akkor lehetne igaz, ha Budapesten is találkozna a két csapat, s a két meccs összesítése az angol bajnoknak kedvezne. Így jött létre a BEK, de az első számú európai klubtornán a Honvéd csak akkor - 1956 őszén - mutatkozott be, amikor már szétszéledni készült a világhíres együttes...

Puskás közben olimpiai bajnok lett (a jugoszlávok elleni 2-0-ás döntőben az első magyar góllal feledtette kihagyott tizenegyesét); a nevezetes londoni 6-3 kivívásakor olyan gólt szerzett, amelyet még évtizedekkel később is futballműsorok nyitó képsoraként láthattak a televíziónézők; és egyáltalán, a század őrnagyává lépett elő (nem csak az évszázad mérkőzése miatt). Ezért is fájdalmas, hogy a FIFA 1999-ben kihagyta a huszadik század All Star-csapatából: a három csatárnak Garrinchát, Di Stefanót és Pelét választotta. Az évszázad vb-válogatottjába viszont bekerült - ebben Garrincha, Puskás és Pelé alkotta a támadó triót -, jóllehet az 1954-es világbajnokság második magyar mérkőzésén megsérült, az 1962-es tornán pedig már a csoportmérkőzések után kiesett a spanyol nemzeti együttessel. Ötvennégy... Arra a vb-re úgy érkezett, mint a legek ura, azaz a földkerekség legkiválóbb válogatottjának legragyogóbb játékosa. Sőt, annál is több volt. A tömegek bálványa és a hatalom kirakatembere, egyben örökös fricskázója. Utóbb azt mondta: „Sosem politizáltam, nem léptem be a pártba. Tartottam néhány beszédet; ha leírták, akkor felolvastam. Nem volt más választás, oda kellett állni.” Ugyanakkor a futballisták számára is kötelező fejtágítókon rendre azzal fordult a kiküldött elvtárshoz: „Meddig fog ez tartani?”

Rendkívüli népszerűsége folytán szinte bármit megtehetett; egy ízben, amikor Rákosi Mátyás fehér öltönyben fogadta a labdarúgókat, jól hallhatóan pincérnek nevezte a félelmetes pártvezért, aki - bár másnak az efféle tréfát nem bocsátotta volna meg - elengedte a megjegyzést a füle mellett. Közkedveltsége mindenekelőtt a játékából, de abból is táplálkozott, hogy közvetlen, egyenes és kedvesen bohém volt, keresetlen mókáit pedig ugyanúgy imádta a nép, mint tanulhatatlan és utánozhatatlan futballista-mutatványait. (Az utóbbiak kapcsán említette Orth György: „Puskás egyetemi tanár lehetne a labdarúgás katedráján.”) Ezeket az attrakciókat unta meg az 1954-es vb első magyar-nyugatnémet mérkőzésén (8-3) Liebrich, aki brutálisan kiiktatta a magyar csapatkapitányt. E sérülés volt talán az első jel Puskás életében, hogy esetleg hajszál is kerülhet az addig mindig makulátlan levesbe; például akkor, ha a magyar csapat nem lesz világbajnok. A történetet betéve tudja mindenki: a döntőben az NSZK együttese 3-2-re győzött, és a harag nem kis részben a vesztes csapat kulcsfigurájára zúdult, miután az előző vb-döntő két részvevőjét, Brazíliát és Uruguayt Puskás nélkül sikerült felülmúlni, ráadásul Kocsis Sándor a torna gólkirálya lett (noha a legfontosabb meccsen egyszer sem köszönt be).

A garnitúrán belül már korábban is feszültség támadt - részben a Budai, Kocsis, Czibor ferencvárosi hármas Honvédhoz vezénylése, részben amiatt, hogy a világbajnokságot megelőző utolsó válogatott mérkőzés, a londoni 6-3-at megfejelő, 7-1-es magyar-angol után Puskás és Bozsik a többszörösét vehette fel annak a pénznek, amit a társak kaptak -, de azt kezelni lehetett volna az aranyéremmel. Az irtózatos csalódás nyomán viszont az egész társadalom főbűnöst keresett a négy évig verhetetlen, ám „pimf” ezüsttel hazatérő, másfél órára kivételesen nem önmagukat adó, ideálokból egyszeriben országrontókká váló alulmaradók között. Így lett a Sebes-csapatból sebes csapat...

Puskást ez hasonlóképpen megviselte, mint az, hogy a Honvéd 1956-os nyugat-európai túrája, valamint az 1957-es brazíliai portya után a Bécsbe kiutazó magyar vezetők közölték vele: jöjjön haza nyugodtan, de számítson arra, hogy - ha egyéb retorzió nem vár is rá - egy évre eltiltják a labdarúgástól. (Azért őt, mert „Öcsi” volt a csapatkapitány.) A kihagyást semmiképp sem akarta, noha abban az időben korántsem futballozott úgy, ahogyan korábban. A válogatott 1956 őszén négy mérkőzést nyert meg egymás után idegenben, de Bukovi Márton szövetségi kapitány, sőt a Puskással együtt felnövő Bozsik József is nemegyszer leteremtette a valaha volt legnagyobb magyar 10-est mind szembeszökőbb túlsúlya és sorozatosan gyengébb játéka miatt. Úgy festett, a futball géniusza már nem lesz a régi...

Ezzel szemben újjászületett.

Sándor „Csikar” egyenesen a parádés pályafutás leginkább felbecsülhetetlen teljesítményének tartja, hogy a látszólag leszálló ágban lévő Puskás a Real Madrid legfényesebb csillagai közé emelkedett.

Azaz a második élet sem volt kevésbé sikeres az elsőnél. Pedig Puskás hosszú ideig nem futballozott, ennél fogva csak tovább hízott, és közben az emigrálás súlyos gondjai nyomasztották. Ráadásul Östreicher Emil, a Honvéd szintén „disszidens” technikai vezetője nem akárhol és nem akárkinek ajánlotta be kedvenc Öcsijét: a Real Madridnál Santiago Bernabeunak. (Minimum egy zárójeles megjegyzést megér az is, hogy „Don Emilio” ugyancsak felfoghatatlan karriert csinált a saját területén.) A madridi klubelnök jobbkeze az állásával játszott, amikor egy kövér embert vitt a spanyol fővárosba, de Puskás nem hagyta cserben őt: hetek alatt, tőle addig elképzelhetetlen akaraterővel lefogyott, s bár „királyi” premierjén a Buenos Aires-i nézők még azzal gúnyolták, hogy „Puskas, che buscas?” (Puskás, mit keresel?)”, a magyar fenomén hamar a torkukra forrasztotta a szót. A Real Madridban ugyanúgy négyszer lett gólkirály, mint a Kispestben, illetve a Honvédban, és első hat évadában egyszer sem maradt húsz gól alatt a spanyol bajnokságban. A hatodik évadban már harminchét éves volt... 1960-ban viszont még „csak” harminchárom, így könnyedén vágott be négyet az Eintracht Frankfurtnak a BEK döntőjében. A másik hármat Di Stefano szerezte, és a 6-3-hoz hasonlóan nevezetes 7-3-at úgy is emlegették: Puskás-Di Stefano 4-3. A meccsnek csak itthon nem volt nagy visszhangja. A korabeli Népszabadság a következőképpen számolt be a találkozóról: „A glasgow-i Hampden Parkban több mint 100 000 néző előtt került sor a labdarúgó BEK döntőjére a Real Madrid és az Eintracht Frankfurt között. Az első negyedóra eltelte után a spanyol csapat végig fölényben játszott, és 3-1-es félidő után 7-3-ra nyert. A Real Madrid ezzel ötödször lett a torna nyertese.” A gólszerzők nem fértek be a lakonikus rövidségű „tudósításba”... Két esztendővel később ellenben már megjelent, hogy Puskás mesterhármast ért el a Benfica elleni BEK-döntőben, amelyet a portugál együttes 5-3-ra nyert.

Sok mindenen el lehet tűnődni... Ám most maradjunk csak annál: Puskás két BEK-döntőben hét gólt ért el! De hát (az ő esetében) ez sem csoda, hiszen a Kispestben és a Honvédban 349 bajnoki meccsen 358, a Real Madridban 179 találkozón 159, a válogatottban 85 mérkőzésen 84 gólt szerzett. Bódító adatok, miként azon is csupán ámulni lehet, hogy Madridban hasonló népszerűségre tett szert, mint idehaza. De imádták - már edzőként - Chilében vagy Paraguayban is, Görögországban meg Ausztráliában pedig egyenesen leborultak előtte. (Naná, 1971-ben a BEK döntőjébe vezette az athéni Panathinaikoszt!)

Itthon huszonöt évig nem látták, aztán 1981-ben Szepesi György - aki annak idején az MLSZ elnöke volt - kijárta, hogy a magyar-angol vb-selejtező előtt rendezzenek öregfiúk-mérkőzést, és azon Puskás Ferenc is vegyen részt. Az élő legenda akart is, nem is hazajönni, de a mámoros fogadtatástól úgy meghatódott, hogy kiment a díszpáholyhoz, és mélyen meghajolt a szocialista rendszer politikusai előtt. Egy évtizeddel később végleg hazatért; akkor már túl voltunk a „Tovariscsi, konyec!” plakátokon. Noha ilyesmire egyáltalán nem gondolt, 1993-ban négy mérkőzésre megtették szövetségi kapitánynak, és amikor Dublinban, az ír-magyaron bemondták, hogy „coach: Ferenc Puskás”, a publikum percekig felállva ünnepelte. Negyven esztendővel a 6-3 és harminccal az után, hogy - szintén a Wembleyben - fellépett a világválogatottban az angol szövetség centenáriumán...

Már akkortájt, a kilencvenes évek elején sem volt igazán rendben, de a betegség csak később hatalmasodott el rajta. Hetvenkilenc éves korában, 2006 novemberében bekövetkezett halála előtt bizony hosszú esztendőkig nem tudta, kivel beszél. Igaz, a kórházba már csak keveseket engedtek be hozzá, de amíg nem borult rá a Kútvölgyi magánya, az emberek ugyanúgy megsimogatták, és hasonlóképpen büszkélkedtek azzal, hogy megérinthették Puskást, mint fénykorában. A világ annyiban sem változott, hogy politikailag megint igyekeztek felhasználni, de a futballban az is jó, hogy a földkerekség legnagyszerűbb játékában nem lehet „leírni” sem a jobb-, sem a baloldalt: mindkettőre egyaránt szükség van. Az Aranycsapatnál maradva: miféle hülyeség volna, ha valaki csak Buzánszkyt, Bozsikot, Budait, Kocsist, másvalaki pedig kizárólag Lantost, Zakariást, Puskást, Czibort említené. S mi lenne a hol jobbra, hol balra vetődő Grosiccsal, valamint a középen álló Lóránttal és Hidegkutival?

A bámulatos Puskás a maga részéről megtette, amit a nemzet egyesítéséért megtehetett.

Elvégre - az ország vele való azonosítása nyomán - azt sem csodálnám, ha egyszer valahol így neveznék: Magyarország Ferenc.

Forrás: Népszabadság (Hegyi Iván)